A tanulmány az aktív munkaerő-piaci programok hatásának nemzetközi tapasztalatait tekinti át. Az ilyen programok (képzési programok, foglalkoztatástámogatási programok, közcélú foglalkoztatás, aktív segítség a munkakeresésben) célja az, hogy a tartós munkanélkülieknek segítséget nyújtson a munka világába való stabil visszajutáshoz. A fejlettebb országokban, különösen Európában, jelentősen megnőtt a szerepük, és a poszt-kommunista országokban is hamar elterjedtek, legnagyobb mértékben éppen Magyarországon. A gyors elterjedést az a remény táplálta, hogy segítségükkel jelentősen enyhíteni lehet a korábban nem látott mértékű hosszú távú munkanélküliséget. Az aktív munkaerő-piaci programok tényleges hatását azonban nehéz megmérni, és a hatásvizsgálatokhoz a megfelelő módszertan mellett olyan adatok is szükségesek, amelyek ritkán állnak rendelkezésre. A módszertani szempontból megbízható vizsgálatok az esetek nagy részében elhanyagolható vagy legfeljebb kismértékű hatást mutatnak, így az aktív munkaerő-piaci programok általában nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. A kevés sikeres példa többsége viszonylag kisméretű, célzott, jól szervezett és összetett kezelést biztosító program volt.

A kelet-közép-európai országok segélyrendszereivel kapcsolatban gyakran felmerül az aggály, hogy a segélyt igénybe vevő munkanélküliek elhelyezkedési készségét és álláskeresését nem ellenőrzik kellőképpen. Ezen aggályokat részben a rejtett gazdaság elterjedtségére utaló tényszerű és anekdotikus ismeretek táplálják. Az érvelés szerint a segélyben részesülők egy része – ha nem is magas, de nem is elhanyagolható arányban – a rejtett gazdaságban dolgozik, és ezért kevéssé érdekelt az álláskeresésben. Az ellenőrzés lazasága ráadásul a többiek esetében is negatív hatást gyakorolhat az álláskeresés intenzitására. A segély összegének vagy a jogosultság időtartamának lefaragása – ami a kilencvenes évek kormányzati politikáját jellemezte – az állást keresők és nem keresők jövedelmét egyaránt csökkenti, és a kérelmezési hajlandóságra gyakorolt hatása kétséges. A magatartási előírások következetesebb ellenőrzése ezzel szemben közvetlen módon csökkentheti a segély indokolatlan igénybevételét.

Ahhoz, hogy a „foglalkoztatható” ember tényleg foglalkoztatottá válhasson, az oktatás megújítására tett lépéseket további, munkaerő-piaci intézkedéseknek kell kísérniük. Ezen belül is kiemelkedően fontos javítani a viszonylag gyengén képzett emberek foglalkoztatási esélyeit. Az Cikkben bemutatott javaslatok az Oktatási és Gyermekesély Kerekasztal (OKA) számára készültek.

A cikk az alkalmazási kapcsolatok négy fontos aspektusát vizsgálja: a munkaadók és a munkavállalók összepárosítását, a vállalatspecifikus humántőke létrehozását és megtartását, a stabil bérek biztosításszerű jellegét és a munkavállalók erőfeszítéseit. A megoldásokat áttekintve láthatjuk, hogy a nem a munka határtermékével megegyező bérezés több szempontból is hatékony lehet. Egyrészt az ennél magasabb (ún. hatékony) bérezés miatt a munkahely elvesztésének költsége megnő – így ez megfelelően elősegítheti a vállalatspecifikus beruházást, illetve kellő ösztönzőt is jelenthet a munkavállaló számára. A halasztott bérezés a munkavállalók kiválasztásában, illetve az ösztönzésben is jelentős szerepet játszhat. A fix bérrendszer a kockázatmegosztást segíti. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy a bérezés ezen elemei általában meg kényszeríthetőek ki bíróságon (ezek ún. implicit szerződések), ezért ezek teljesítése csak önkikényszerítő mechanizmusok révén lehetséges.

A tanulmány kiindulópontja, hogy a hatékonyságot az adórendszer társadalmi költségeinek csökkentésével lehet javítani: az adminisztratív terhek, illetve az adórendszer torzító hatásainak a mérséklésén keresztül. Egy adórendszert akkor tekintünk hatékonynak, ha a szükséges bevétel beszedését és a jövedelmek kívánatos újraelosztását a lehető legkisebb társadalmi költséggel valósítja meg. A társadalmi költségeket az adminisztratív terhek, illetve az adórendszer torzító hatásainak a mérséklésével lehet csökkenteni. A torzító hatások lényege, hogy az adó- vagy járulékfizetéssel terhelt tevékenységek és tranzakciók a valós gazdasági hasznuknál kisebb hozamot hoznak a gazdasági szereplőknek. Emiatt döntéseik nem feltétlenül alakulnak úgy, hogy a gazdasági teljesítmény az elérhető legnagyobb legyen, azaz az optimálisnál kisebb lesz a munkakínálat, a munkakereslet, a beruházás, vagy a fogyasztás. A tanulmányban elsősorban ezeket a torzításokat vizsgáljuk; az újraelosztást érintő hatásokat nem tárgyaljuk részletesen.

A tanulmány célja, hogy áttekintést nyújtson a magyar olvasó számára a múzeumok közgazdaságtanának nemzetközi irodalmáról. A múzeumok szolgáltatásait az egyéni és közösségi kereslet oldaláról közelíti meg. Azonosítja a múzeumok iránti kereslet főbb összetevőit,kiemelt hangsúlyt fektetve a közvetett, nem használati értékek azonosítására. Elemzi az állami szerepvállalás melletti hatékonysági és elosztási érveket, áttekinti a múzeumok árazási politikájának főbb kérdéseit, valamint az állami támogatások főbb formáinak hatékonysági jellemzőit. Az irodalom áttekintését a legfontosabb kormányzati kudarcok és az innovatív magánfinanszírozási alternatívák bemutatása teszi teljessé.

A tanulmány áttekinti az Egyesült Államokban és az európai országokban a kulturális örökség védelmének ösztönzésére szolgáló kormányzati finanszírozási eszközöket. Ezenközben igyekszik azonosítani a főbb kedvezménytípusokat. A mai magyar gyakorlat áttekintése után néhány, politikaalakítással kapcsolatos következtetést fogalmaz meg: értékeli az egyes kedvezménytípusok hazai alkalmazhatóságát. Fő megállapításai, hogy (i) illetékmentességet lehetne adni a nyilvántartott építészeti örökség értékhatár feletti felújítására vállalkozó új tulajdonosnak, (ii) az áfa-kedvezmények általános formája, amely az építőiparra, illetve azon belül bizonyos (pl. lakásokkal kapcsolatos, felújítási) munkálatokra általában vonatkozik; nálunk is használható lenne, (iii) a fenntartási, felújítási kiadások jövedelemadó keretében történő kedvezményezése indokolt, és a magyar adórendszerbe könnyen beépíthető lenne, valamint (iv) a helyi építményadók várható növekedésével párhuzamosan a helyi adókedvezményeket is ösztönözni lehetne. (A tanulmány a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal megbízásából készült 2004 novemberében.)