A tanulmány áttekinti az intertemporális döntések empirikus irodalmát és azokat az újabb elméleti modelleket, amelyek erre az irodalomra építenek. A szerzők a téma elmélettörténetéből indulnak ki. Ezen belül döntő szemléletbeli változást jelentett, amikor 1937-ben Paul Samuelson megfogalmazta a diszkontált hasznosság (DU) modelljét: az intertemporális döntés alapjául szolgáló összes különböző indíték egyetlen paraméterbe, a diszkontrátába sűríthető. Bár maga Samuelson is komoly fenntartásokat fogalmazott meg saját elméletének normatív és leíró érvényességével kapcsolatban, az szinte azonnal elfogadottá vált. A szerzők következtetés szerint a DU-modell fellett eljárt az idő: az intertemporális döntések különálló és gyakran egymással vetélkedő pszichológiai indítékok kölcsönhatását tükrözik. Amikor egy személy viselkedését különböző területeken vizsgáljuk, gyakran a jövővel kapcsolatos attitűdök látszólag széles spektrumát figyeljük meg. Valaki lehet erős dohányos, miközben gondosan tanulmányozza a különféle nyugdíjcsomagok hozamait. A szerzők jóslata szerint akkor léphetünk előre leggyorsabban az intertemporális döntések megértésében, ha elhagyjuk azt a feltételezést, hogy az intertemporális döntések megértésének kulcsa a helyes diszkontráta (sőt, a helyes diszkontálási függvény) megtalálása. Mivel az egyes motívumokat különböző szituációk (és ugyanannak a szituációnak különböző jellemzései) eltérő mértékben hívják elő, az intertemporális döntések érvényes leíró modelljeinek kidolgozása nem lesz könnyű feladat. A tanulmány ehhez kíván segítséget nyújtani.

A teljes cikk letöltése (pdf)

A tanulmány áttekinti az intertemporális - azaz különböző időpontokban megjelenő költségek és hasznok közötti átváltásokat magukba foglaló - döntések empirikus irodalmát és azokat az újabb elméleti modelleket, amelyek erre az irodalomra építenek. A szerzők a téma elmélettörténetéből indulnak ki. Hangsúlyozzák, hogy az intertemporális döntések már a tudomány történetének korai fázisában felkeltették a közgazdászok érdeklődését. Adam Smithtől kezdődően a 20. század elejéig áttekintik, a jelentősebb intertemporális döntésekre vonatkozó nézeteket. Fő tézisük, hogy e korai szerzők az intertemporális döntést több, egymással szembenálló pszichológiai indíték együttes termékét értelmezték. Döntő szemléletbeli változást jelentett, amikor 1937-ben Paul Samuelson megfogalmazta a diszkontált hasznosság (discounted-utility = DU) modelljét. Bár Samuelson komoly fenntartásokat fogalmazott meg saját elméletének normatív és leíró erejével kapcsolatban, az szinte azonnal elfogadottá vált, s nem csupán a kormányzati politikák értékelésekor alkalmazandó normatív standardként (például a költség-haszon-elemzésekben), hanem a tényleges emberi viselkedés pontos ábrázolásaként is.

A DU-modell központi feltételezése, hogy az intertemporális döntés alapjául szolgáló összes különböző indíték egyetlen paraméterbe, a diszkontrátába sűríthető. A tanulmány megvizsgálja ezt, és számos más, a modell alapjául szolgáló feltevést is. Nem a modell axiomatikus levezetését mutatja be, hanem azokra a vonásaira összpontosít, amelyek a modell mögött meghúzódó hallgatólagos pszichológiai feltevéseket megvilágítják. A szerzők fő következtetése: Samuelson azzal kapcsolatos fenntartásai, hogy a modell érvényes leírását adja-e a valóságnak, beigazolódtak. Ezt igazolja az úgynevezett "DU-anomáliák" (DU anomalies) egyre bővülő köre, vagyis azok a döntési mintázatok, amelyek ellentmondanak a modell elméleti előrejelzéseinek. A tesztek alapján a modellnek jóformán minden feltevése - legalább néhány szituációban - megkérdőjelezhető. Ráadásul ezek az anomáliák nem is anomáliák abban az értelemben, hogy az emberek, akik elkövetik őket nem is tekintik őket hibának. Sok más közismert döntési anomáliától eltérően a DU-anomáliák nem feltétlenül hágnak át semmi olyan döntési szabályt vagy elvet, amelyről az egyének úgy gondolják, hogy követniük kellene.

Az empirikus irodalom eredményei számos alternatív elméleti modell megszületését inspirálták. A szerzők ezeket is bemutatják. Némelyik a diszkontálási függvényt módosítja, például csökkenő diszkontrátákat vagy a "hiperbolikus diszkontálást" feltételez. Más elméletek olyan további változókat vezetnek be a hasznossági függvénybe, mint például a várakozások hasznosságát. Vannak olyan elméletek is, amelyek radikálisabban térnek el a DU-modelltől, megengedve például, hogy az egyének szisztematikusan tévesen jelezzék előre a jövőbeli hasznosságukat. Ezek az új elméletek olyan pszichológiai szempontokat élesztenek fel, amelyek a korai közgazdászok írásaiban már megjelentek, de később a DU-modell, vagyis az intertemporális preferenciákat egyetlen paraméterbe sűrítő modell elfogadásával háttérbe szorultak.

A szerzők a diszkontráták becslésére tett kísérleteket is áttekintik. Míg a DU-modell azt feltételezi, hogy az egyének viselkedése egyetlen közös diszkontrátával jellemezhető, a bemutatott tanulmányok látványos eltéréseket mutatnak. Az, hogy az empirikus irodalom nem jutott konszenzusra a diszkontráta egy átlagos értékéről, részben az alkalmazott felderítési eljárások különbségéből fakad, de magyarázható azzal is, hogy eleve hibás a feltevés. Az intertemporális döntések meghozatalakor figyelembe vett szempontok nem minden helyzetben ugyanazok, és nem fejezhetőek ki értelmesen egyetlen diszkontráta segítségével.

A tanulmányban a szerzők végig hangsúlyozzuk az intertemporális döntésekben szerepet játszó különféle megfontolások közötti különbségtétel fontosságát. Megkülönböztetik az idődiszkontálást (time discounting) az időpreferenciától (time preference). Az idődiszkontálás kifejezést általánosabb értelemben használjuk: bármilyen olyan ok, amely miatt az emberek kevésbé törődnek egy jövőbeli következménnyel, beleértve azokat a tényezőket is, amelyek csökkentik a jövőbeli esemény várható hasznosságát (mint például a bizonytalanság vagy az ízlések változása). Az időpreferenciát szűkebben definiáljuk: az azonnali hasznosság késleltetett hasznossággal szembeni preferálását értjük rajta. Megvizsgálják, vajon az időpreferencia nem bontható-e fel maga is jól elhatárolható pszichológiai vonásokra, nem elemezhetők-e ezek külön-külön.

A szerzők következtetés szerint a DU-modell fellett eljárt az idő. Az az elképzelés, hogy az intertemporális döntések különálló és gyakran egymással vetélkedő pszichológiai indítékok kölcsönhatását tükrözik, közhelynek számított a 20. század eleji közgazdászok körében. Úgy vélik, érdemes lenne feltámasztani ezt a megközelítést, amelynek segítségével jobban megérthetnénk és megmagyarázhatnánk a valóságban megfigyelhető intertemporális döntéseket. A többes motiváció megközelítése több teret engedne az egyéni különbségek elemzésének (például miért tékozló az egyik személy, miközben a szomszédja fösvény; vagy miért használ az egyik ember kábítószereket, a testvére pedig nem). Ugyanis az emberek különbözhetnek abban, hogy milyen mértékében származik hasznosságuk a várakozásokból, vagy, hogy befolyásolják-e őket zsigeri tényezők.

A többes motivációt elfogadó megközelítés még inkább hozzájárulhat az egyénen belüli különbségek megértéséhez. Amikor egy személy viselkedését különböző területeken vizsgáljuk, gyakran a jövővel kapcsolatos attitűdök látszólag széles spektrumát figyelhetjük meg. Valaki lehet erős dohányos, miközben gondosan tanulmányozza a különféle nyugdíjcsomagok hozamait. Egy másik személy fogához veri a garast, viszont nem törődik az áramfelhasználás hatékonyságával, amikor légkondicionáló berendezést vásárol. Van, aki élete két évtizedét szenteli arra, hogy felépítsen egy karriert, majd veszélybe sodorja ezt a hosszú távú befektetését egy pillanatnyi öröm kedvéért. Mivel a DU-modell a fogyasztás minden formájára egységes diszkontrátát feltételez, a diszkontráták egyénen belüli heterogenitása elméleti kihívást jelent számára. Ha azonban többes motivációból indulunk ki, könnyen értelmezhetjük ezeket a különbségeket szűkebb, igazolhatóbb és stabilabb tényezők segítségével. Figyelembe vehetjük például, hogy az emberek milyen mértékben szkeptikusak az ígéretekkel szemben, milyen mértékben származik hasznosságuk a várakozásokból, mennyire befolyásolják őket zsigeri tényezők, vagy milyen fokig képesek helyesen előre jelezni a jövőbeli hasznosságukat.

A szerzők jóslata szerint a közgazdászok akkor fognak leggyorsabban előrelépni az intertemporális döntések megértésében, ha folytatják a pszichológia eredményeinek importálását, és nem tételezik fel többé, hogy az intertemporális döntések megértésének kulcsa a helyes diszkontráta (sőt, a helyes diszkontálási függvény) megtalálása, és újra magukévá teszik azt a nézetet, hogy az intertemporális döntések több, egymástól elhatárolható szempontot tükröznek, hátterükben számos versengő motívummal. Mivel az egyes motívumokat különböző szituációk (és ugyanannak a szituációnak különböző jellemzései) eltérő mértékben hívják elő, az intertemporális döntések érvényes leíró modelljeinek kidolgozása nem lesz könnyű feladat. A tanulmány ehhez kíván segítséget nyújtani.