Vonzóbbá teszi-e a korlátozott racionalitás a paternalizmust? Ez a tanulmány amellett érvel, hogy a döntéshozók tévedései nagyobbak lesznek, ha a meggyőzésre képes szereplők ösztönzői erősebbek, és a költségeik kisebbek; illetve a döntéshozóknak, mint fogyasztóknak kevésbé áll érdekükben a valóság megismerése. Ezekből a komparatív statikai megállapításokból következik, hogy a korlátozott racionalitás gyakran növeli a kormányzati döntéshozatal költségeit az egyéni döntéshozatalhoz képest. A fogyasztók ugyanis erősebben ösztönzöttek a tévedések kiküszöbölésére, mint a kormányzati döntéshozók; nagyobb valószínűséggel döntenek helyesen, amikor vásárolnak, mint amikor szavaznak; és nehezebb megváltoztatni fogyasztók millióinak vélekedését, mint néhány hivatalnokét. Az emberi megértés korlátainak elismerése tehát a korlátozott állam melletti érveket erősíti.

A teljes cikk letöltése (pdf)

A korlátozott racionalitás és a nem szokványos preferenciák egyre növekvő irodalma sok kutatót késztetett arra, hogy megkérdőjelezze a közgazdaságtan hagyományos ellenszenvét a paternalizmussal szemben. Végül is, ha az egyének ennyi kognitív korláttal szembesülnek, akkor minden bizonnyal lehetséges, hogy a kormányzat beavatkozása növelje a jólétüket. Ahogyan a viselkedési közgazdaságtan hívei fogalmaznak: "A korlátozott racionalitás egyfajta anti-antipaternalizmushoz sodor minket. Szkeptikussá tesz az antipaternalizmussal szemben, anélkül, hogy a paternalizmus határozott támogatására ösztönözne". Még ha el is zárkóznak a hagyományos kemény paternalizmus - így például a "szenvedélyadók" (sin taxes) és tiltások - elől, a viselkedési szemlélet hívei támogatják az úgynevezett puha vagy libertárius paternalizmust, amely szerint a kormányzat feladata, hogy segítse az embereket a döntési hibák kiküszöbölésében, megváltoztassa a diszpozitív (irányadó) szabályokat, és más olyan intézkedéseket hozzon, amelyek a választási szabadság szűkítése nélkül képesek befolyásolni az emberek viselkedését.

Glaeser amellett érvel, hogy az emberi megismerés tökéletlenségei miatt nem jobban, hanem éppen ellenkezőleg: kevésbé kellene bíznunk a kormányzati döntéshozatalban. A paternalizmusról szóló vitában az egyéni és a közösségi döntések hibáit is mérlegelnünk kell. Ha a döntési hibákat exogénnek tekintjük, akkor kevés okunk van feltételezni, hogy a tévedések nagyságát tekintve különbség lenne az egyéni és a közösségi döntések között. Azonban, ha a pszichológiai eredetű döntési hibákra úgy tekintünk, mint endogén jelenségekre, akkor erős érveket hozhatunk fel amellett, hogy a közösségi döntéshozatal súlyosabb hibákhoz vezethet az egyéninél. Az első részben azokat a bizonyítékot ismerteti, amelyek alátámasztják, hogy a pszichológiai eredetű döntési hibák endogén piaci jelenségek, amelyek "keresleti" és "kínálati" oldali tényezőkre is reagálnak. Egyfelől vannak, akik hiedelmeket, véleményeket "kínálnak", amelyekkel meg tudják változtatni a közvélekedést. Másfelől a hiedelmek, vélemények "fogyasztói" képesek mérsékelni a döntési hibáikat - különösen akkor, ha érdekükben áll tanácsot kérni és tájékozódni, továbbá erre elegendő idejük is van.

A második részben Glaeser három egyszerű modellen mutatja be, hogyan növelik az endogén kognitív hibák az egyéni döntéshozatal előnyét a közösségi döntéshozatallal szemben. E modellek szerint az ember kognitív korlátainak felismerése nem sodor minket a paternalizmushoz, hanem távolabb visz tőle. A racionalitás korlátainak növekedésével a kormányzati döntéshozatal minősége még az egyéni döntéshozatalénál is gyorsabban romlik.

Az első modell azon a tényen alapul, hogy a fogyasztóknak erősebb ösztönzőik vannak a helyes döntés meghozatalára, mint azoknak a kormányzati tisztviselőknek, akik helyettük döntenek. A második modellben a döntési hibát egy vállalat "kínálja", amely a terméke keresletét kívánja növelni. Ha egy-egy kormányhivatalnokot olcsóbb meggyőzni, mint fogyasztók millióit, akkor a hivatalnokok hajlamosabbak lesznek a tévedésre, mint a fogyasztók.

Az utolsó modell a demokratikus szavazási folyamatot vizsgálja arra alapozva, hogy az egyének ösztönzői erősebbek, amikor fogyasztási döntést hoznak, mint amikor a későbbiekben helyettük döntő politikai vezetőket választanak. Ebben a modellben lehetséges, hogy a közösségi döntéshozatal pontosabb az egyéninél. Ha az egyéni információk közötti korreláció nem túl nagy, és a többség jobban tájékozott, mint a kisebbség, a többség zsarnoksága előnyös lehet (feltéve, hogy a fogyasztói preferenciák nem túl heterogének). Ám ha az emberek nagymértékben hajlamosak a tévedésre, akkor a többség zsarnoksága mindenkit rossz döntésre kárhoztat.

Glaeser hangsúlyozza, hogy az elemzett példák korántsem perdöntőek. Vannak esetek, amikor a kormányzat jobb döntést hozhat. Mégis, ha elfogadjuk, hogy a hibák endogének, a gyenge választói és politikusi ösztönzők, valamint a kormányzati döntéshozók kis száma miatt arra számíthatunk, hogy a kormányzati döntések minősége különösen rossz lesz. Bár biztosan vannak olyan empirikus esetek, amikor a paternalizmus sikeresnek bizonyul, a modellek alapkövetkezése (a hibákkal terhelt kormányzati döntéshozatal) elég általános körülmények mellett érvényes marad. A kormányzatok újra meg újra visszaélhetnek a paternalizmussal, miközben különérdekeket követnek, vagy éppen saját tekintélyük növelésére törekszenek.

A harmadik részben a szerző a puha paternalizmussal foglalkozik. Bár általában egyetért az irányzatot támogató szerzők azon nézetével, hogy a puha paternalizmus kevésbé ártalmas, mint a kemény, és sok esetben a paternalizmus valamely formája elkerülhetetlen, elutasítja azt a nézetet, hogy a puha paternalizmus soha sem árthat, és csak kedvező hatása lehet.

Egy tökéletlen kormányzat kezében a puha paternalizmus - csakúgy, mint a kemény - akár rosszabb eredményre is vezethet, mint ha az egyénekre hagynánk a döntéshozatalt. A puha paternalizmus gyakorlatilag egy pszichés adó kivetését jelenti, amely nem hoz bevételt, így még rosszabb is lehet a kemény paternalizmusnál. A kemény paternalizmus tiltásai és adói könnyen ellenőrizhetők és irányíthatók, a puha paternalizmus intézkedései azonban nem. A puha paternalizmus bizonyos viselkedések, például a dohányzás, alkoholfogyasztás vagy homoszexualitás megbélyegzésén alapul, ami ellenszenvet, sőt gyűlöletet kelthet azokkal szemben, akik a kifogásolt tevékenységet űzik. Sőt, a puha paternalizmus hatására biztosan növekedni fog a kemény paternalizmus támogatottsága, ahogyan a dohányzás esetében is tapasztalhattuk.

Végül, a puha paternalista intézkedések lényege gyakran a meggyőzés, és korántsem egyértelmű, mennyire lenne szerencsés, ha a kormányzat növelné szakértelmét a választók meggyőzése terén, vagy a meggyőzést könnyítő infrastruktúrába ruházna be. A mindenkori kormányzatnak erőteljes érdeke fűződik ahhoz, hogy visszaéljen a meggyőzés infrastruktúrájával, és saját céljaira, főként hatalma megőrzésére használja fel.

A tanulmányt záró következtetések között Glaeser javaslatot tesz néhány egyszerű, a paternalista érvek kormányzati alkalmazása során követendő szabályra, amelyek véleménye szerint mérsékelhetik a kognitív korlátokból fakadó kormányzati kudarcokat. Ha tapasztalat szerzésével csökkenthetők a döntési hibák, akkor a kormányzati politikaalkotás terén indokolt egyfajta óvatos konzervativizmus. Ha demokratikus választásokon súlyosan hibás döntések születhetnek, megnő az egyéb intézmények fontossága. Ha igaz, hogy a vállalkozók képesek a fogyasztók meggyőzésére, akkor a politikai (és kormányzati) hirdetéseket is meg kell vizsgálnunk. Végül, mivel az emberi gondolkodás számára nehezebb feladatot jelentenek a komplex döntések, erős érvek szólnak az egy-egy ügyre fókuszáló viták, sőt választások mellett.