Tanulmányunk a fogyasztói hitelezés joggazdaságtani modelljeit elemzi, a fogyasztói hitelezés jogi szabályozásának főbb jellemzőit ennek fényében értékeli. Elsősorban az uzsoratörvényeket, a behajtás szabályozását, ezen belül elsősorban a hitelbiztosítékok alkalmazásának korlátozását, a csődjogot, a közvetetten - harmadik személyként - hitelező intézmények védelmét, a hitelinformációs törvényben [Truth in Lending Act] az ügyféltájékoztatásra előírt kötelezettségeket, valamint az anti-diszkriminációs szabályozást vizsgálja. Az empirikus eredményeket is áttekintjük.

A teljes cikk letöltése (pdf)

Kamatkorlátozás: uzsoratörvények. Az USA minden tagállamában korlátozzák a fogyasztói hitelszerződésekben megszabható kamat mértékét. Az uzsoratörvény egyszerű árszabályozás, így sok hasonló hatással is jár: sorbanállás, ki nem elégített kereslet, feketepiac, uzsorások. Az általános árszabályozástól eltérően ugyanakkor kétséges, hogy az uzsorát tiltó szabályozás valóban csökkenti a hitelek árát (az adósok által fizetett kamatot). Amennyiben a magas kamat a hitelezők - akár monopolhelyzetnek, akár a keresési költségeknek köszönhető - piaci erőfölényének eredménye, úgy az uzsoratörvény miatt csökkenhet az adósokra terhelt kamat, de ez akkor is arra ösztönzi a hitelezőket, hogy utasítsák el a magasabb kockázatú adósokat, mivel nem vethetnek ki rájuk magas kamatot. Ez pedig a társadalmi haszon egy részét, vagy éppen egészét is elviheti. A legtöbb empirikus tanulmány is azt mutatja, hogy az uzsoratörvények következtében jelentősen csökkent a magas kockázatú adósok hitele, de nem csökkent az egyes adósok által fizetendő kamatot.

A behajtás korlátozása. A hitelezők gyakran próbálnak az adós vagyontárgyai felett zálogjogot szerezni, vagy letiltatni jövedelmük egy részét. Azonban ezeket a biztosítékokat is keményen szabályozza a jog. Az USA csődtörvénye például megengedi, hogy az adós a csődeljárásban egyszerűen érvénytelenítse a háztartási javain fennálló biztosítéki jogokat. Vagy például a biztosíték érvényesítése néha azzal jár, hogy a hitelező a tartozás fennmaradó részét már nem követelheti. Nyilvánvalónak látszik, hogy a behajtás korlátozása növeli a hitelezők költségeit, akik emiatt vagy kamatot emelnek, megpróbálva így áthárítani a költségeket az adósokra; vagy megtagadják az adósok egy részétől, elsősorban a magas kockázatú adósoktól a hitelt. Ezek a hatások elsősorban az alacsony jövedelmű és kisebb vagyonú adósokat érintik.

A korlátozások védelmére több érvet is megpróbálhatunk felhozni, de mindegyik meglehetősen ingatag lábakon áll. Először is, a jognak csak akkor lenne szabad korlátozni a behajtást, ha nem érhetők el olyan alternatív eszközök, mint például a hitelbiztosítás. Különben az ügyfelek nem "kényszerülnek rá", hanem csak egy alternatívaként kapják a hitelbiztosítás mellé. Másodszor, a szabályozás védelmezői abból indulnak ki, hogy a jogszabályok az adósok preferenciáit tükrözik. Azonban a különböző jogrendszerek túlságosan is eltérőek ahhoz, hogy azokat az adósok preferenciáiban lévő különbségek magyarázhassák. Az egyik érv a biztosítékadás korlátozása mellett az, hogy a vagyontárgyakat néha túl gyorsan, a piaci (nagykereskedelmi, könyv szerinti) értékük alatt értékesítik. A kritikusok azonban azt állítják, nem valószínű, hogy értékvesztés történne, ha a szerződést újra lehet tárgyalni, illetve ha a hitelezők tarthatnak attól, hogy az agresszív behajtás rontja a presztízsüket és elriaszthatja az újabb adósokat. Végül, a behajtás nehezítését (különösen a jövedelem letiltásának korlátozását) azzal is próbálhatjuk igazolni, hogy ezek az eszközök megszüntetnék az emberek egy részének ösztönzését a munkára, hiszen a jövedelmüket illetve az abból vásárolt vagyontárgyakat nem tarthatnák meg. Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy azok a behajtási módszerek, amelyek a behajtás időpontjában nem hatékonyak, még lehetnek azok ex ante - éppen erős ösztönző erejük miatt.

Csődszabályozás. Ha az adós az amerikai Csődtörvény 7. fejezete alapján csődeljárást kér maga ellen, akkor ezzel az összes jövőbeli jövedelmét megvédheti; megtarthatja a csőd alól mentesített vagyontárgyait; megőrizheti olyan megtakarításait is, amelyek enélkül nem élveznének védelmet; valamint a csődeljárással életbe lép a kötelező várakozási idő [automatic stay], amely kitolja azt az időpontot is, amikor a hitelezők a vagyonának többi, nem védett részéhez hozzájuthatnak.

Abból kiindulva, hogy a nagyobb mentesség vonzóbbá teszi a csődeljárást az adósok számára, sokan azt jósolták, hogy a mentesített vagyontárgyak körének bővítése több csődeljáráshoz vezet majd. Míg az egyik legfontosabb vizsgálat valóban pozitív, bár gyenge hatást mutatott ki, addig a legtöbb vagy nem talál statisztikailag szignifikáns összefüggést, vagy "rossz irányút".

Áruhitelek. Amikor a kereskedő hitelre árulja a termékét, akkor általában a hitelt ezután továbbadja egy harmadik szereplőnek, a hitelezőnek. Egy ilyen vásárlást követően a vevő közvetlenül a harmadik fél szerepében belépő hitelezőnek fizet. Az ún. jóhiszemű harmadik felet védő elv szerint a fizetési kötelezettség fennmarad akkor is, ha a vevő és a kereskedő közötti szerződéssel kapcsolatban valamilyen jogi probléma jelentkezik (például, ha a vevő hibás terméket vett egy olyan eladótól, akivel szemben nem tudta érvényesíteni a kárát). Ennek a megoldásnak az alkalmazását azonban az utóbbi időben a jog tiltja.

Az eladó és a harmadik félként belépő hitelező közötti munkamegosztás kétségtelen előnyökkel jár. Mindketten a saját piacukra specializálódhatnak. Ezeket az elméleti előnyöket igazolják azok az elemzések is, amelyek kimutatták, hogy a harmadik felet megillető védelem korlátozása csökkentette a kereskedők finanszírozáshoz, illetve a vevők hitelhez jutási esélyeit.

A szabályozás mellett érvelők azt állítják, hogy a nagyobb vagyonnal rendelkező finanszírozók hatékonyabban tudnák viselni az eladó szerződésszegéséből fakadó kockázatot, mint a vevő. Ráadásul könnyebben is ellenőrizhetnék a tevékenységét, könnyebben előzhetnék meg a szerződésszegést. Különösen, ha a hitelező és a kereskedő közötti kapcsolat hosszú távú. Kérdéses azonban, hogy ez az érvelés valóban indokolja e a szabályozói beavatkozást: ha ugyanis a logika helytálló, akkor a három szereplő önként is a finanszírozóra helyezné a kockázatot.

Tájékoztatás. A hitelinformációs jogszabályok megkövetelik, hogy a hitelező tiszta és egyértelmű tájékoztatást adjon a hitelekről. Egyes adatok arra utalnak, hogy ezek nyomán a fogyasztók jobban informáltak lettek. Sajnos arra is van azonban bizonyíték, hogy a törvény kedvező hatásai csak a képzett, jómódú adósok esetében érvényesülnek. Minden ilyen információs, összehasonlítási rendszer esetén általános probléma, hogy a hitelezők ezeket az elemeket fogják előtérbe helyezni, a nehezen mérhető tulajdonságok kárára. Ha a fogyasztók figyelme aránytalanul a kamatra összpontosul, akkor a hitelezők ebben fognak versenyezni, ezzel szemben a fogyasztók számára kedvezőtlenebb behajtási feltételeket alkalmaznak majd, vagy a fogyasztói szolgáltatásokat fogják vissza. Ráadásul, a megkövetelt információk a márkához kötődő információk, és a hitelezőknek szabályozás nélkül is épp elég ösztönzőjük van arra, hogy ezeket nyilvánosságra hozzák - ezzel tudnak a versenyben előnyt szerezni.

Az információs előírásokat azért kritizálják a leggyakrabban, mert magasak a teljesítési költségeik. És itt nem csak arra kell gondolni, hogy a szabályok betartása miatt nő az adminisztrációs költség. A szabályozás miatt csökken a rossz hitelek behajtási esélye is: a nemfizető adós szinte biztosan találhat valamilyen hibát a tájékoztatásban.

Diszkriminációellenes fellépés. Különböző antidiszkriminációs törvények tiltják a hitelezőknek, hogy diszkriminálják a jelzáloghitel-igénylőket faj, szín, vallás, nem, származás, valamely fogyatékosság vagy családi állapot alapján. Ugyanakkor itt figyelembe kell venni, hogy a statisztikai diszkrimináció során használt jegyek a legolcsóbb adósminősítési eszközök is egyben.

Az Egyesült Államokban a legfontosabb hatása azonban annak a jogszabálynak van, amely arra kötelezi a hitelezőket, hogy azokon a helyeken, ahol működnek, a legszegényebbeket is szolgálják ki. Ez komoly többletköltséget ró azokra a bankokra, amelyek szegényebb területeken is fiókokat tartanak fenn. Elriasztja tehát a szabályozás a nagyobb bankokat a szegényebb területekről, és megnehezíti a szegényeket kiszolgáló kisebb bankok fejlődését, növekedését.