A neoklasszikus iskola elismeri a kognitív problémák létét, de ezek esetén is alapvetően inkább elutasító a szabályozással szemben. Három okból. Egyrészt, minden kormányzati beavatkozás költséges. Nem az a kérdés, hogy az adott piac tökéletesen működik-e, hanem az, hogy a beavatkozás költségei nagyobbak-e, mint a tökéletlen működés miatt jelentkező költségek. Másrészt, a legtöbb neoklasszikus közgazdász attól tart, hogy a szabályozás a problémát tévesen értelmezi, elhibázott lesz. Harmadrészt, az erős politikai hatalommal és megfelelő információval rendelkező szereplők gyakran vezetnek be szabályozást pusztán azért, hogy az erős versenytársaik piacra lépését megakadályozzák, vagy legalábbis megnehezítsék. Ezeket az érveket nem téveszthetjük szem elől akkor sem, ha Oren Bar-Gill a hitelkártyapiac szigorúbb szabályozása érdekében felhozott új érveit olvassuk.

A teljes cikk letöltése (pdf)

Kevés kétség fér ahhoz, hogy a joggazdaságtan legfontosabb új elméleti irányzata a kognitív pszichológia tudományterületéről érkező viselkedési (behaviorista) közgazdaságtan. Művelőinek tipikus kérdése: döntései meghozatalakor az átlagember engedelmeskedik-e a racionális választás alapelveinek. Tipikus válaszuk: néha nem. Ezért új, az eddigiektől eltérő szabályozást javasolnak, és érveik is eltérnek a szabályozás mellett felhozott korábbi érvektől. Az ellenoldal megszokott érve: a kompetitív piacok az áruk és szolgáltatások jobb kínálatát nyújtják, mint amit kormányzati szabályozással biztosítani lehetne. A neoklasszikus elmélet két esetben ismeri el, hogy kormányzati beavatkozás értelmes lehet: magánmonopóliumok és hiányos informáltság esetén. A monopólium problémáját felvethetjük ugyan a hitelkártyacégek esetén is, ezzel azonban ez a tanulmány nem foglalkozik. Az információs probléma sokkal fajsúlyosabb, és kompetitív piacon éppúgy jelentkezhet, mint monopóliumok esetén. Az alapvető probléma: ha nem jól értékeljük egy-egy lépéssorozat költségeit és hasznait, akkor általában rossz döntést fogunk hozni.

Az itt közölt cikkében Bar-Gill nyíltan vitatja álláspontomat. Lenyűgöző mennyiségű elméleti és empirikus érvet, hivatkozást sorakoztat fel álláspontja alátámasztására, de végül átfogó kritikája alig egy-két helyen kezdi ki az enyémet.

Bar-Gill velem szemben megfogalmazott kritikájának lényege, hogy a neoklasszikus várakozások csak standardizált termékek piacán igazak - és a hitelkártyák piaca nem ilyen. Bar-Gill azonban eltúlozza a fogyasztói tévedés mértékét, mivel alábecsli a jelenleg is működő korrekciós folyamatok erejét; indokolatlanul szűken definiálja a "standardizált" javak és szolgáltatások körét.

A neoklasszikus iskola piac melletti érvei azon a sokkal szerényebb feltevésen alapulnak, hogy a tanulás fontos. Az emberek a számukra igazán fontos kérdésekben megfelelő visszacsatolási mechanizmusokat alakítanak ki (vagy eleve, a múltból öröklötten rendelkeznek ilyenekkel), és segítségükkel csökkentik a végzetes hibák számát - különösen a standardizált termékek esetén. Tanulunk a mások kárán, tanulunk a saját kárunkon. És a tanulás igenis erőteljesen jelen van - az élet más területeihez hasonlóan - a hitelkártyapiacon is. (Például az internet fejlődése következtében az árak ma lényegesen könnyebben megismerhetők és összehasonlíthatók, mint régebben.) Lehet persze, hogy adott piacon nem tanulunk, de akkor is felismerhetjük ezt a hiányosságunkat, és segítséget kérhetünk náluk tájékozottabbaktól. Persze nem minden esetben elégséges ez a józanész diktálta óvatosság, nem küszöböl ki minden hibát. Következetes alkalmazása azonban a legtöbb fogyasztó számára a legtöbbször megfelelő védelmet nyújt.

Az ilyen öngondoskodó stratégiák hatékonyságának értékelésekor Bar-Gill helyesen tesz különbséget a standardizált és a nem standardizált termékek között. A standardizált termékek piacain lényegesen kisebb a hiba esélye, mint a nem-standardizált termékekéin. Előbbiekről könnyebben gyűjthető információ, könnyebb megérteni azokat - maga az, aki a standardot kidolgozta, fogja a potenciális fogyasztókat megfelelő információval ellátni. Ő ugyanis ezzel tudja a saját költségeit csökkenti. A fogyasztók is szívesebben áldoznak a standardizált termékek megismerésére, hiszen ennek költségét több tranzakció között oszthatják meg. Bar-Gill azonban nem érti a piac - most éppen az internet miatt jelentkező - dinamikáját.

Mit is értsünk pontosan ezen a fogalmon. Nem meglepő, hogy Bar-Gill lényegesen szűkebb definíciót ad, mint én. Bar-Gill szerint nem standardizált az a termék, amely csak két vagy több dimenzió mentén írható le, amelynek kiválasztásakor több döntést is meg kell hoznunk. Nem standardizált szerinte az a termék sem, ahol a fogyasztók hasznossága nem csak attól függ, hogy a szolgáltató milyen terméket bocsátott ki, hanem attól is, hogy miképpen használják azt fel. Eszerint gyakorlatilag soha nem lehet standardizált a hitel, de maga a pénz sem, ha az emberek másra költik el; és nem lehet standardizált az autó, ha más-más úton vezetik. Tegyük hozzá, ez a megkötés magát a szabályozót is megoldhatatlan feladat elé állítja: neki a felhasználási lehetőségek milliárdjait kellene szem előtt tartania.

Bar-Gill empirikus példái sem mindig helytállóak: nem támasztják alá, hogy a korlátozott racionalitás tényleg jelen lenne. A példái ugyanúgy magyarázhatóak a neoklasszuikus közgazdaságtan modelljével. Az, hogy az adósok nem váltanak a bevezető, akciós kamat lejárta után (egy másik termékre, amely szintén kezdeti kedvezményeket kínál) nem jelenti azt, hogy racionalitási problémákkal szembesülnek. Egyrészt a váltással adminisztrációs költségek járnának. Másrészt minden hitelkártya-váltás megjelenik a központi hiteladatbázisban, és könnyen lehet, hogy a gyakran váltó ügyfelekhez másként állnak majd a jövőben a kártyakibocsátók. A hiperbolikus diszkontáláson sem kellene meglepődni: ha az emberek tudják, hogy felgyorsíthatják a vásárlásaikat, például egy új hitelkártya megszerzésének megfelelő időzítésével, akkor ez a fogyasztási, vásárlási magatartás teljesen érthető. A bankok által alkalmazott általános fizetési probléma klauzula, amely szerint a hitelkártya-tartozás kamatát egy másik, a hitelkártyával össze nem függő adósság nemfizetése miatt emelik, szintén nem egyértelmű jele annak, hogy a bankok kihasználják a fogyasztók kognitív problémáit. Épp ellenkezőleg, nyugodtan elfogadhatjuk, hogy a különböző adósságok fizetése között pozitív korreláció áll fenn: ha valaki az egyik tartozását nem fizeti ki, akkor annak a másik hitele is nagyobb valószínűséggel dől majd be. Nem feltétlenül irracionális az sem, ha valaki folyószámlán, alacsony kamatozású betétben tartja a pénzét, miközben magas kamatozású hitelt fizet. Egyrészt, a folyószámla-egyenlegek lecsökkentése nem költségmentes. Például a bankok gyakran megkövetelnek egy átlagos vagy minimális egyenleget, és ez alatt jelentősen megemelik a számlával kapcsolatos díjakat. Gyakran a fogyasztók ezt a számlát használják más típusú fizetésekre (például csekkek kiállítására). Teljesen racionális, hogy a magasabb kamatfizetésen keresztül hajlandóak fizetni azért, hogy többféle alternatív fizetési módot használhassanak.

Bar-Gill ugyan a szabályozás kiterjesztése mellett érvel, de nem ad meggyőző iránymutatást ahhoz, miképpen is kellene meghaladni a már ma is meglehetősen kiterjedt (és jónéhány ponton felesleges) szabályozást. A hitelpiacok ugyan nem nevezhetők tökéletesnek, azonban az új technológiák, különösen az internet megjelenése óta lényegesen jobban működnek. Ezek az innovációk a leghatékonyabb eszközök a fogyasztói tévedések kezelésére.

Elosztási fronton Bar-Gill arra hívja fel a figyelmet, hogy a szegényebb, iskolázatlanabb rétegek lényegesen gyakrabban tévednek. Megjegyzi azonban, hogy épp a szegény családok számára nagy segítség általában, hogy elérhetővé vált számukra is a hitelkártya. És azt is elismeri, hogy a jelenlegi tájékoztatási előírásokból elsősorban a kevésbé iskolázottak húznak hasznot, miközben a tájékoztatás költségeit a társadalom szélesebb rétege fizeti meg. Ha mindezt figyelembe vesszük, már nehéz megmondani, mit is kéne tennünk. Annak az árát, hogy a jövedelemeloszlás alján levők esetleg némi tűnékeny haszonhoz jussanak, a többiek fizetnék meg. Mindezt akkor, amikor tudjuk, hogy a legtöbb ember a hitelkártya nyújtotta nagy kényelem miatt szereti azt. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy az emberek körülbelül 90 százaléka, vagy még nagyobb része, kaphat, használhat hitelkártyát.

Összefoglalva, Bar-Gill szerint a fogyasztó gyakran abban téved, hogy pontosan miképpen is fogja felhasználni a terméket. Érdemes azonban megemlíteni, hogy ezeknek a tévedéseknek a jelentősége messze elmarad a hitelkártyákkal kapcsolatos olyan problémákétól, mint például a hitelkártyacsalás. Ma ez sokkal nagyobb gondot okoz, mint korábban. Szintén sokkal fontosabb lehet (ha igaz) a piac monopolizáltsága. Az, hogy a hitelkártyacégek és más vállalatok állítólag képesek a szerződéseket manipulálni, e problémákhoz képest csak légypiszok.