Több ország jogrendszere ismeri az ún. előreláthatósági szabályt (az angolszász jogban ez az ún. Hadley-szabály). Eszerint, szerződésszegéskor a kártérítés nem haladhatja meg azt az összeget, amelyet a szerződésszegő fél a szerződéskötés időpontjában előre láthatott. A jog-gazdaságtani elemzése a teljes (elmaradt haszon alapján számított) kár megtérítésével összevetve elemzi ezt a szabályt. Az előreláthatósági szabály esetén azok, akik a szerződésből nagyobb haszonra számítanak, megpróbálhatják szerződésben szabályozni a kártérítés nagyságát: magas kártérítést kötnek ki. Mostani elemzésünk más feltevésekből indul ki. Feltesszük, hogy (i) a bíróság nem hajlandó, illetve nem képes teljes kompenzációt, kártérítést nyújtani a nemvagyoni károk esetén, és (ii) a speciális (idioszinkratikus) károk igazolása gyakorlatilag lehetetlen. Ilyen körülmények között, a klasszikus jog-gazdaságtani irodalomban az előreláthatósági szabály alkalmazása mellett szóló legfontosabb érvek elveszítik jelentőségüket.

A teljes cikk letöltése (pdf)

A Hadley-szabályról készült jogi és jog-gazdaságtani [law and economics] elemzések kiindulópontja az információs aszimmetria. Általában azt a problémát elemzik, amikor a vevő (az ígéretet kapó) tudja, hogy mekkora kára származna a szerződésszegésből, de az eladó (az ajánlattevő) nem. Pontosabban az eladó csak a kárnagyság valószínűségi eloszlását ismeri, csak azt tudja, hogy a kár milyen értékeket vehet fel, a különböző kárnagyságok milyen eséllyel következhetnek be - azt azonban nem tudja azonosítani, hogy a konkrét partnere éppen milyen nagyságú kárt is szenvedne szerződésszegés esetén. A szabály előnyeként a legtöbbször azt említik, hogy ezzel rákényszeríthető a vevő, hogy tárja fel a rendelkezésére álló információkat, mondja meg az eladónak, hogy számára az adott szerződés a szokásosnál többet ér. Ha ezt megteszi, akkor az eladó óvatosabb, elővigyázatosabb lesz, csökken a szerződésszegés esélye. Igaz emiatt vélhetően magasabb árat is kér, de ez a legtöbb modell szerint még mindig jobban megéri a vevőnek, mintha szerződésszegés esetén csak ilyen korlátozott kártérítést kapna. Ezen információfeltárást ösztönző hatás miatt ez az érvelés általában erősen támogatja a felelősség ilyen korlátozását.

A Hadley-szabály klasszikus jog-gazdaságtani elemzése már egy kicsit túllép ezen az egyszerű megközelítésen. Ezek az elemzések abból a felismerésből indulnak ki, hogy nem korlátozott kártérítés esetén is kiderülhet, hogy kinek mekkora értéket jelent a szerződés. Amennyiben ugyanis a jogrendszer a teljes (elmaradt haszon alapján számított) kár megtérítését követeli, akkor emiatt - pontosabban az ilyenkor természetes kiindulópontnak tekinthető átlagos kártérítés miatt - azok, akik a szerződésből kisebb haszonra számítanak, megpróbálhatják szerződésben szabályozni a kártérítés nagyságát. Ők jelzik alacsonyabb kártérítési igényüket, hiszen emiatt vélhetően az ár is csökkenne. A Hadley-szabály eszerint csak annyi különbséget jelent, hogy itt a szerződésnek magas értéket tulajdonítók és ezért magasabb összegű kártérítési igényt támasztók azok, akik megpróbálnak próbálnának a diszpozitív szabály alól. Mivel a fő eltérés csak az, hogy ki szerződik ki, így ez az irodalom elsősorban akkor látja indokoltnak a kártérítés korlátozását, ha valamiért azt gondoljuk, hogy inkább a magas és nem az alacsony értékelésű vevőktől kellene elvárni, hogy felvállalják kiszerződéssel járó költséget.

E két klasszikus elemzés egyaránt abból indult ki, hogy amennyiben nincs Hadley-, vagy előreláthatósági szabály, akkor a károsult teljes kárát kompenzáló kártérítést kapna, vagyis számára mindegy lenne, hogy megszegi-e a partnere a szerződést vagy sem. Mostani modellünk lényege éppen az, hogy ezt a - véleményünk szerint alaptalan - feltevést feloldjuk. Abból indulunk ki, hogy (i) a bíróság nem hajlandó, illetve nem képes teljes kompenzációt, kártérítést nyújtani a nemvagyoni károk esetén, és (ii) a speciális (idioszinkratikus) károk igazolása gyakorlatilag lehetetlen. Ilyen körülmények között a két kártérítési elv között már nem az a fő különbség, hogy más csoport próbálja a kártérítést szerződésben megszabni - bármelyik kártérítési szabály is érvényes mindenképpen a nagy kárt szenvedő csoport lesz az.

Részleges kártérítés a nemvagyoni károk miatt. A nemvagyoni károk kompenzációjához szükséges összeg megbecslése meglehetősen bonyolult feladat, amire a bíróság (a polgári jog) gyakran eleve nem is vállalkozik: figyelmen kívül hagyja az ilyen veszteségek jó részét a kártérítés megállapításakor. Vagyis a magasabb nemvagyoni kárt szenvedő károsult még a nem-korlátozott kártérítés esetén is csak részleges kártérítésre számíthat. Éppen ezért a magas nemvagyoni kárral szembenéző vásárlók meg fogják próbálni a szerződésben kikötött kártérítés révén fedezni magukat.

A speciális (idioszinkratikus) károk bizonyítása. Hasonlóképp, a bíróságok számára meglehetősen nehéz feladat megállapítani a kár pontos mértékét. Általában a felperest (a károsultat, ígéretkapót, vevőt) terheli a bizonyítás terhe, de a bizonyítás költsége meglehetősen magas. Éppen ezért még az elvileg teljes kártérítés esetében is szükséges lehet a kártérítést (a valós kárt) ex ante a szerződésben rendezni.

Felelősségkorlátozás tilalma. A fenti két új szemponton túl külön figyelembe kell venni azt, hogy minden jogrendszer tartalmaz a felelősségkorlátozást, felelősségkizárást tiltó rendelkezéseket is. Ez azt jelenti, hogy amennyiben a bíróság a szerződésben ex ante meghatározott kártérítési összeget ex post alacsonynak ítéli, akkor könnyen lehet, hogy a szerződéses megállapodás ellenére megemeli azt. Mivel a kártérítési igény szerződésben vállalt csökkentése esetén elképzelhető, hogy a bíróság mégsem az ott megszabott, hanem annál magasabb összeget érvényesít, az ígérettevő meglehetősen gyanakvó lehet minden kártérítés-csökkentési javaslattal szemben. A megfelelő garanciák azonban meglehetősen költségesek lehetnek, ami miatt sok esetben akkor is elmarad a kártérítés szerződéses korlátozása, ha a vevő értékelése szerint valójában az lenne indokolt. Vagyis míg az előző két jellemző (nemvagyoni károk korlátozott térítése és az idioszinkratikus károk nehéz bizonyítása) azt jelenti, hogy inkább a magas értékű vevők akarnak kiszerződni teljes kártérítés esetén is, addig a felelősségkorlátozás tilalma miatt ők azok is, akik ezt egyszerűbben, alacsonyabb tranzakciós költséggel tehetik meg.

Hadley és az előreláthatóság különbsége. A mostani elemzés még egy tekintetben tér el jelentősen a korábbi szakirodalomtól. A korábbi munkák a Hadley-szabályt, illetve a javasolt magyar módosítást is olyan esetekre értelmezik, amikor - mint említettük is - a vevő többet tud a saját értékeléséről, mint az eladó. A fő kérdés az, hogy hat-e a kártérítés nagyságának korlátozása arra, hogy a vevő mennyi információt ad át az eladónak; illetve, hogy jó-e, hogy hat erre. Ez az elemzés azonban szélesebb körre értelmezi a szabályt - híven annak betűjéhez. A szabály ugyanis csak arról beszél, hogy az eladó nem látta, nem láthatta előre az adott kárt, arról nem szól, hogy a vevő tudott-e, tudhatott-e róla. Már az eladó tájékozatlansága is elégséges ahhoz, hogy mentesüljön a kártérítés alól. Az előreláthatósági elv tehát nem csak azokat a károkat terheli a vevőre, amelyről ő tudhatott, de az eladó nem, hanem azokat is, amelyekről egyikük sem tudhatott - ezek a szó szoros értelmében vett előreláthatatlan események. Már az információs aszimmetria eseteinél is azt látjuk, hogy a klasszikus érvek jó része nem tartható, ha figyelembe vesszük a fenti szempontokat. Természetesen még kevesebb érvet találunk amellett, hogy általános elvvé tegyük azt, hogy az előre nem látható károkat mindig a vevő viselje.

Eredményeink szerint, amennyiben a valóságban létező kártérítési jogra ezek a jellemzők igazak, akkor az előreláthatósági szabály melletti érvek ereje csökkennek, esetleg teljesen el is tűnnek. Mivel sem az információ-feltárásra, sem a kiszerződésre nem hat a változtatás olyan erősen, mint ahogyan azt a teljes kompenzációt alternatívaként kezelő irodalom állítja, így a fő kérdés az egyéb ösztönzők elemzése lesz. Ezek esetében pedig úgy tűnik, hogy a nem korlátozott kártérítés némileg jobban teljesít - feltéve, ha a bíróság, valóban nagy valószínűséggel kiszűri azokat a kárelemeket, amelyek a vevő (a károsult) felelőtlen beruházásai (ún. túlzott ráhagyatkozás), és a kárenyhítés elmulasztása miatt merültek fel.

A szám megjelenését az OTP Alapkezelő támogatta.