A tanulmány kiindulópontja, hogy a hatékonyságot az adórendszer társadalmi költségeinek csökkentésével lehet javítani: az adminisztratív terhek, illetve az adórendszer torzító hatásainak a mérséklésén keresztül. Egy adórendszert akkor tekintünk hatékonynak, ha a szükséges bevétel beszedését és a jövedelmek kívánatos újraelosztását a lehető legkisebb társadalmi költséggel valósítja meg. A társadalmi költségeket az adminisztratív terhek, illetve az adórendszer torzító hatásainak a mérséklésével lehet csökkenteni. A torzító hatások lényege, hogy az adó- vagy járulékfizetéssel terhelt tevékenységek és tranzakciók a valós gazdasági hasznuknál kisebb hozamot hoznak a gazdasági szereplőknek. Emiatt döntéseik nem feltétlenül alakulnak úgy, hogy a gazdasági teljesítmény az elérhető legnagyobb legyen, azaz az optimálisnál kisebb lesz a munkakínálat, a munkakereslet, a beruházás, vagy a fogyasztás. A tanulmányban elsősorban ezeket a torzításokat vizsgáljuk; az újraelosztást érintő hatásokat nem tárgyaljuk részletesen.
A tanulmány kiindulópontja, hogy a hatékonyságot az adórendszer társadalmi költségeinek csökkentésével lehet javítani: az adminisztratív terhek, illetve az adórendszer torzító hatásainak a mérséklésén keresztül. Maga a szabályozásváltozás is jelentős alkalmazkodási és hitelességi költségekkel jár, ezért csak akkor indokolt, ha a várt hozam magasabb, mint a változásból adódó társadalmi költségek.
Egy adórendszert akkor tekintünk hatékonynak, ha a szükséges bevétel beszedését és a jövedelmek kívánatos újraelosztását a lehető legkisebb társadalmi költséggel valósítja meg. A társadalmi költségeket az adminisztratív terhek, illetve az adórendszer torzító hatásainak a mérséklésével lehet csökkenteni. A torzító hatások lényege, hogy az adó- vagy járulékfizetéssel terhelt tevékenységek és tranzakciók a valós gazdasági hasznuknál kisebb hozamot hoznak a gazdasági szereplőknek. Emiatt döntéseik nem feltétlenül alakulnak úgy, hogy a gazdasági teljesítmény az elérhető legnagyobb legyen, azaz az optimálisnál kisebb lesz a munkakínálat, a munkakereslet, a beruházás, vagy a fogyasztás. A tanulmányban elsősorban ezeket a torzításokat vizsgáljuk; az újraelosztást érintő hatásokat nem tárgyaljuk részletesen.
Az alacsony foglalkoztatási szint miatt a jelenlegi rendszerben a munkát terhelő adók átalakításának volna a legnagyobb hozama: az ösztönzők javítása nyomán javulna a munkaerőforrás felhasználása. A munkaerő iránti keresletet és a legális foglalkoztatást ösztönözné a bérterhek szelektív (a képzetlen munkaerőt jobban érintő) csökkentése és a különböző foglalkoztatási jogviszonyok adóztatásának közelítése.
A képzetlen munkaerő keresletének ösztönzéséhez alapvetően arra van szükség, hogy a termelékenységéhez képest magas bérköltség csökkenjen. Erre rövidtávon a legjobb eszköz a munkáltatói járulékok, és ezen belül is a tételes egészégügyi hozzájárulás megszüntetése, illetve a kétszeres járulékalap-szabály megszüntetése vagy a munkáltatói járulék jelentős csökkentése a legmagasabb munkanélküliségű kistérségekben. Középtávon inkább az adórendszeren kívüli eszközök szükségesek: minimálbér és a közszféra béreinek mértékletes emelése, esetleg a minimálbér differenciált csökkentése (régió, vagy életkor szerint). Megfontolható továbbá, hogy a kieső bevételeket legalább részben az ökoadók emelése ellensúlyozza.
A termelést és a beruházást érintő adók, különösen a társasági nyereségadó és a helyi iparűzési adó esetében nincs elegendő empirikus információ az optimális adószint kialakításához. A meglévő adatok alapján nem látszik égetőnek az átalakítás igénye.
A fogyasztási adók esetében sem látható jelentős ok az átalakításra. Itt legfeljebb a kedvezményes kulcs körének vagy mértékének csökkentését lehet megfontolni, ehhez azonban előbb fel kellene mérni, hogy a meglévő kedvezmény milyen hatással van a fogyasztásra, és ez mennyiben segíti egyes externális hatások korrekcióját.
A teljes adórendszerre igaz ugyanakkor, hogy a sok adónem és a számos kivétel jelentősen megnöveli a kormányzat és az adóalanyok adminsztrációs kiadásait. Minden területen javasolt ezért az adónemeket összevonni és szélesíteni az adóalapot a kivételek, mentességek és kedvezmények radikális csökkentésén keresztül.
Az egységes vagyonadó esetleges bevezetésének mérlegelésénél figyelembe kell venni, hogy ez az adónem önmagában nem alkalmas sem a progresszivitás növelésére, sem az adózatlan jövedelmek célzott elérésére. Ennek oka az, hogy a rendszerváltás turbulens időszaka jelentősen és sok tekintetben esetleges módon rendezte át a lakásvagyon eloszlását, így az nem követi az érett gazdaságokban megfigyelhető (az életciklus-jövedelmekhez igazodó) eloszlást. Bevezetése mellett így elsősorban az szólhat, hogy produktív felhasználás felé terelheti a megtakarításokat, illetve az egységesítés csökkentheti az adminisztrációs terheket (különösen, ha olcsóbb beszedni, illetve nehezebb elkerülni, mint más adónemeket).
A magas adókulcsokhoz képest a tényleges terhelést mérő implicit adókulcsok szintje közepes: ezt részben a kedvezmények és kivételek, részben azonban az adóelkerülés magyarázza. Az adózási fegyelmet lehet, és érdemes is növelni, de nem tűnik sem reálisnak, sem célszerűnek a relatíve magas kulcsoknak megfelelő mértékű adóbevétel elérését kizárólag az ellenőrzés szigorításával megkísérelni. Ez vagy nagyon költséges lenne, vagy a várttal ellentétes eredménnyel - a fekete gazdaság bővülésével, illetve tőkekiáramlással járhatna. Az egyszerűsítés az ellenőrzés költségeit is csökkentené, míg a kiválasztási rendszerek finomítása és az ellenőrző hatóság belső motivációs rendszerének fejlesztése további eredményeket hozhat.
A Szám megjelenését a
PPH Közpolitika Elemző Kft. támogatta.
