A kelet-közép-európai országok segélyrendszereivel kapcsolatban gyakran felmerül az aggály, hogy a segélyt igénybe vevő munkanélküliek elhelyezkedési készségét és álláskeresését nem ellenőrzik kellőképpen. Ezen aggályokat részben a rejtett gazdaság elterjedtségére utaló tényszerű és anekdotikus ismeretek táplálják. Az érvelés szerint a segélyben részesülők egy része – ha nem is magas, de nem is elhanyagolható arányban – a rejtett gazdaságban dolgozik, és ezért kevéssé érdekelt az álláskeresésben. Az ellenőrzés lazasága ráadásul a többiek esetében is negatív hatást gyakorolhat az álláskeresés intenzitására. A segély összegének vagy a jogosultság időtartamának lefaragása – ami a kilencvenes évek kormányzati politikáját jellemezte – az állást keresők és nem keresők jövedelmét egyaránt csökkenti, és a kérelmezési hajlandóságra gyakorolt hatása kétséges. A magatartási előírások következetesebb ellenőrzése ezzel szemben közvetlen módon csökkentheti a segély indokolatlan igénybevételét.
A munkanélküli-ellátás igénybevételéhez a jogosultsággal rendelkezőknek eleget kell tenniük az ún. indokoltsági feltételeknek is, melyek szerint ellátásban csak a munkavállalásra készen álló, az elhelyezkedés érdekében erőfeszítéseket is vállaló munkanélküliek részesülhetnek. Bár a nemzetközi gyakorlatban igen sokféle konkrét indokoltsági előírást alkalmaznak, ezek közös jellemzője, hogy – a munkanélküliség ILO által felállított kritériumaihoz hasonlóan – megkövetelik az aktív munkakeresést és a készenlétet a munkába lépésre. Magyarországon a munkanélküli-ellátás különböző formáiban részesülők együttműködési kötelezettségének nevezik e kívánalmakat. Például a munkanélkülinek rendszeresen meg kell jelennie a munkaügyi kirendeltségen vagy a szociális segélyt folyósító önkormányzat által kijelölt szervezetnél, el kell fogadnia a kirendeltség által felajánlott, megfelelőnek minősülő munkahelyet, be kell kapcsolódnia a számára felajánlott képzési programba, saját magának is aktívan keresnie kell állást, és a helyzetében beállott változásokról tájékoztatnia kell a kirendeltséget vagy az önkormányzatot.
A kilencvenes évek kormányzati politikáját a segély összegének vagy a jogosultság időtartamának lefaragása jellemezte, ami az állást keresők és nem keresők jövedelmét egyaránt csökkentette, és a kérelmezési hajlandóságra gyakorolt hatása kétséges volt. A magatartási előírások következetesebb ellenőrzése ezzel szemben közvetlen módon csökkentheti a segély indokolatlan igénybevételét. Az indokoltsági feltételek érvényre juttatása, az ellátásban részesülők ellenőrzése egyrészt negatív ösztönzésen keresztül csökkentheti a kétes igénybevételt, és ösztönözheti az elhelyezkedni szándékozók munkakeresési erőfeszítéseit. Másrészt ugyanezek az eszközök pozitív ösztönző szerepet is betölthetnek: a munkaügyi szervezettel való rendszeresebb és szorosabb kapcsolattartás több állásinformációhoz juttatja a munkanélkülieket, és segíti őket a megfelelő álláskeresési módszerek alkalmazásában.
Magyarországon a kilencvenes évek elejétől nagyjából tíz éven át lényegesen csökkent a munkát keresők aránya mind a munkanélküli-járadékban, mind a szociális jellegű munkanélküli-ellátásban részesülők között. Míg 1993-ban a járadékosok 69, a szociális ellátásban részesülők 60 százaléka keresett munkát, addig 1999-től már csak a járadékosok 54–56 százaléka és a szociális ellátásban részesülők 39–48 százaléka.
Meglepő módon a 2003 közepén bevezetett álláskeresési juttatás sem javította a járadékosok álláskeresését. Az álláskeresési juttatás szabályai a járadékosokra bízták, hogy vállalnak-e álláskereséssel járó együttműködést a munkaügyi kirendeltséggel annak ellenére, hogy a járadék Foglalkoztatási Törvényben is szereplő általános feltételei között a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően mindig is szerepelt az önálló álláskeresést magában foglaló „együttműködési kötelezettség”. Az álláskeresési juttatás érdekében köthető megállapodás ténye azt sugallta, hogy a megállapodást meg nem kötő munkanélküliek felmentést kapnak az indokoltsági feltételeknek való megfelelés alól cserében azért, hogy lemondanak a meghosszabbított ellátásról. Ez hibás konstrukció volt, és nem javította, inkább alááshatta az indokoltsági feltételek érvényesítését az ellátási rendszerben. Sokkal szerencsésebb lett volna az ellátás egyéni választástól független általános kiterjesztése, és ezzel egy időben az indokoltsági feltételek korábbinál következetesebb ellenőrzése, ami párosítható személyre szabott követelmények meghatározásával a munkakeresésben.
2005-ben a kormányzat ebben az irányban módosította a munkanélküli-ellátások folyósításának szabályait: az átalakított ellátási formákban részesülőknek álláskeresési megállapodást kell kötniük, melyben rögzítik az önálló keresés módjait. Az ellátási formák szerint megkülönböztetett csoportoknak eltérő gyakorisággal, több esetben a korábbinál sűrűbben kell jelentkezniük a kirendeltségen, az együttműködés során rendszeresen be kell számolniuk a megállapodás teljesítéséről, a kirendeltség pedig dokumentálja az ellátásban részesülő aktivitását, értékeli és szükség esetén módosítja a megállapodást. A tanulmányban ismertetett kutatásokat a szabályozási változásokat közvetlenül megelőző időszakban végeztük.
Vajon miért bizonyult hatástalannak a korábbi álláskeresési juttatás bevezetése a járadékosok álláskeresési intenzitásának növelésében? Erre két magyarázat is lehetséges. Az egyik, hogy az együttműködési megállapodás megkötése nem sarkallta a munkanélkülieket intenzívebb álláskeresésre. A másik, hogy bár a megállapodást kötő munkanélküliek között megnőtt a munkakeresők aránya, a megállapodást meg nem kötők között csökkent.
Az ellátásban részesülők elhelyezkedési készségét csak úgy lehet ellenőrizni, ha a munkanélküliek rendszeres időközönként felkeresik az ellátást folyósító munkaügyi kirendeltséget. A munkaközvetítő kötelező felkeresése önmagában is felfogható az elhelyezkedési-együttműködési készség ellenőrzésének, ezenfelül a munkaügyi kirendeltségnek a látogatások alkalmával nyílik lehetősége az elhelyezkedési készség más vonatkozásai, például az önálló munkakeresés ellenőrzésére. Magyarországon a járadékosok viszonylag ritkán keresik fel a kirendeltséget, és ennek gyakorisága 1999 után még csökkent is: a munkaerő-felmérés adatai szerint a 2000-es években a járadékban részesülők csupán 56–59 százaléka járt a megkérdezéstől számított egy hónapon belül a munkaügyi kirendeltségen. A látogatási gyakoriság az álláskeresési juttatás bevezetése után sem változott, azaz vagy nem csökkent lényegesen az együttműködési megállapodást kötők berendelési időköze, vagy/és az együttműködési megállapodást kötők gyakoribb berendelésének hatását ellensúlyozta a megállapodást nem kötők ritkább berendelése.
A munkaügyi szervezetben nem alakult ki egységes gyakorlat a járadékosok berendelésében: a berendelési gyakoriságban az egyes megyék között és ezen belül az egyes kirendeltségek között is jelentős különbségek voltak.
Egy 2002-ben készült felmérés tapasztalatai is azt mutatták, hogy Magyarországon a munkaügyi szervezet elhanyagolta a járadék indokoltsági feltételeinek, illetve a járadékosok elhelyezkedési készségének vizsgálatát. A járadékosokat ritkán hívták a kirendeltségre, az önálló álláskeresés meglétét ekkor sem kérték számon, a mulasztókkal szemben pedig elnézőek voltak. A kirendeltségek munkájukban nem tulajdonítottak jelentőséget az indokoltsági feltételek érvényesítésének, az ebből adódó feladatokat hajlamosak voltak elhárítani. Úgy tűnik, a munkaügyi szervezet országos vezetése nem várta el az indokoltsági feltételek következetes ellenőrzését, és többnyire a megyei munkaügyi központok sem ösztönözték a kirendeltségeket e feladatatok végrehajtására. Egészében véve a magyarországi gyakorlat kevéssé volt alkalmas a járadékot indokolatlanul igénybe vevők kiszűrésére.
Egy 2003-ban végzett empirikus vizsgálat, mely arra keresett választ, hogy a járadék indokoltsági feltételeinek ellenőrzése milyen hatást gyakorol a járadékból történő kiáramlásra, a járadékosok egyes csoportjaiban különböző eredményekre jutott. A gyakoribb berendelés és az álláskeresés (szankciót maga után nem vonó) ellenőrzése meggyorsította a 30 éves és idősebb nők elhelyezkedését, de nem volt hatással a fiatalabb nők és a férfiak kiáramlási ütemére. Az eredmények értelmezésekor érdemes azonban figyelembe venni, hogy a két csoporttal szemben támasztott követelmények kétségtelen különbsége ellenére nem lehetünk biztosak abban, hogy a vizsgálati csoport ellenőrzése kellően szigorú volt-e ahhoz, hogy érzékelhető hatást gyakoroljon a viselkedésre. A kirendeltség háromhetenkénti felkeresése önmagában csekély terhet ró a passzív, az elhelyezkedni nem kívánó vagy engedély nélkül dolgozó járadékosra, az önálló álláskeresés elmulasztása pedig nem jár szankcióval. Más feltételek mellett elvégzett hasonló vizsgálatok – ahol például a kezelési és a kontrollcsoporttal szembeni elvárások között nagyobb a különbség – pontosíthatják és módosíthatják a kapott eredményeket.
Kutatásunk a 2005-ös szabályváltozások előtt lezárult, és ebben a tanulmányban nem vizsgálhattuk, vajon a részletesebb előírások és a dokumentációs követelmény bevezetése eredményezte-e a hivatali gyakorlat módosulását, az indokoltsági feltételek egyénre szabottabb és következetesebb érvényesítését.
A Szám megjelenését a
PPH Közpolitika Elemző Kft. támogatta.
