Amennyiben a teljesítmény-alapú finanszírozás érdekében a különböző szervezetek kibocsátási szintjét és minőségét kívánjuk finanszírozni, akkor azt is biztosítani kell, hogy megismerhessük ezeknek a kibocsátásoknak, teljesítményeknek a valós költségeit. Különösen fontos ez abban az esetben, ha több egymással versenyben álló szervezet nyújt hasonló szolgáltatást, és közöttük az "ár" vagy összehasonlító vizsgálatok (például benchmarking) alapján kívánunk választani. A pénzforgalmi szemlélet alapján azokkal a kiadásokkal számol a költségvetés, amelyek az adott évben felmerülnek. Ez azonban nem azonos a költségekkel. A költségalapú költségvetés (ún. accrual budgeting vagy cost-based budgeting, szemben az ún. cash-based budgetinggel) minden kiadást és bevételt annak az évnek a teljesítményéhez kell kötni, azzal kell szembeállítani, amely miatt az felmerült. Ennek kezelésére szolgál a számvitelben az amortizáció: a tőkeköltségeket nem egyben számolják el a beszerzés évében, hanem az amortizáción keresztül annak az évnek a költségei között, amely évben az adott eszközt "fogyasztják". Ez vagyis az amortizáció költségvetési elszámolása a költségalapú költségvetés alapja.
Amortizáció finanszírozása. A beruházások amortizáción keresztül történő finanszírozása hosszú távon nem kerül többe, mint a mai rendszer, csak időben tér el a kiadási szemléletben történő elszámolástól. A jó eszközállományú intézmények fejlesztési kiadásait nem akkor kell egyszerre előteremteni, amikor néhány év vagy évtized múlva ott is beruházásra kerül sor, hanem ennek forrását az évek során apránként lehet hozzájuk juttatni. A források eltérítése lényegesen kisebb problémát jelent, mint elsőre tűnik, hiszen egy ilyen "stratégia" mindenképpen megjelenik a mérlegben. Létezik olyan rendszer is, ahol az intézmények az amortizációs költséget nem kapják meg, hanem csak a valós pénzkiadásaik fedezetét, de persze az output-költségek, -árak számításakor számolnak ezzel a tétellel is. Máshol egy központi számlán az intézmény számára jóváírják az amortizációt, de erről csak beruházási kiadást engednek teljesíteni. (Persze, ha a költségvetésben megjelenik olyan kiadási tétel is, amely valójában nem jelent adott évi kiadást, pusztán egy belső elszámolási egység, akkor emiatt nem kerülhető el egy kettős elszámolás működtetése: a költségvetés megalkotójának egyszerre kell számon tartania a költségvetés valós költségviszonyait, valamint az éves pénzforgalmat, pénzigényt, és az ennek alapján képződő hiányt.)
Beruházási autonómia. A költségalapú gazdálkodás alapelve ugyan az, hogy az amortizációs költséget azért kapják meg az intézmények, hogy abból szabadon beruházhassanak, de - költségvetési szervezetekről lévén szó - a beruházási autonómiájuk szinte soha nem éri el a vállalatokét: bizonyos értékhatáron felül szinte minden esetben a felettes minisztérium ellenjegyzéséhez kötik a beruházást, még akkor is, ha ahhoz megfelelő felhalmozott tőke áll az intézmény rendelkezésére.
Forrás a fenntartásra. A költségalapú gazdálkodás nagy előnye, hogy a döntéshozók, a politikusok kénytelenek számolni az intézményi vagyon értékének csökkenésével is. A finanszírozó számára is egyértelművé válik az egyes intézmények közötti vagyoni különbség, illetve a rosszabb eszközállománnyal rendelkező szervezet áttételesen olyan többletforráshoz jut, amelyből a magasabb fenntartási kiadásait (vagy azok egy részét) is fedezheti.
Összehasonlíthatóság költségvetésen belül és kívül. A teljesítményalapú finanszírozás a költségalapú számvitellel karöltve elősegíti, hogy az intézményi menedzsment a gazdaság más szektoraiban megszokott "üzletszerű, hatékonyságkereső" módon működjön. Lehetővé válik a verseny kialakítása. Az egységes elszámolás lehet az alapja az intézmények közötti összehasonlításnak mind egymással, mind esetleges piaci riválisaikkal összevethetők lesznek.
Ellenérvek - ellenszerek. A rendszer bírálói négy fontos ellenérvet hoznak fel. A rendszer az amortizáción keresztül konzerválja az egyenlőtlenségeket: amely intézmények magas vagyonállománnyal lépnek át az új rendszerbe, azokat a finanszírozási rendszer amortizáció formájában még többlettámogatásban is részesíti. A szervezet feléli az amortizációként megkapott forrást, és az új beruházásokra, a pótlásra nem tartalékol. Az amortizációs alap megállapítása, vagyis a vagyonértékelés vagy költséges, vagy szubjektív. Illetve, amennyiben ezeket a problémákat is kezelni akarjuk, akkor egy meglehetősen bonyolult - a politikusok számára átláthatatlan - költségvetési rendszert kell kiépítenünk. E problémák kiküszöbölése érdekében a rendszerbe megfelelő garanciákat kell beépíteni.
- A mérleg parlamenti jóváhagyása: amennyiben a szervezet a mérlegének fő tételei között át kíván csoportosítani, akkor ehhez meg kell kapnia a parlament hozzájárulását. Első ránézésre ez hasonlít az előirányzat-gazdálkodás mai magyar gyakorlatához, azonban itt a rendszer csak azt próbálja megakadályozni, hogy az eszközállomány (a felélés miatt) jelentősen csökkenjen. Kétségtelen, hogy ez a rendszer megbolygathatja a pénzforgalmi szemlélet "viszonylag kényelmes" költségvetés-készítési eljárását.
- A tőkeinjekciók rendszere. Nem lehet minden beruházást az intézmények által felhalmozott tőkéből finanszírozni: a régebbi felszerelések, a bekerülési (ún. historikus) költségek alapján képzett amortizációból akkora összeget nem lehet felhalmozni, hogy az új technikát abból finanszírozni lehessen. Másrészt az egyes intézmények nem azonos vagyoni helyzetben lépnek be az új rendszerbe. A tőkeinjekciók rendszere ezeknek a problémáknak a kiküszöbölését szolgálja, de az intézmény csak akkor juthat hozzá ehhez, ha valóban minőségi fejlesztést kell finanszírozni, hiszen a szinten tartás, a pótlás - az inflációs hatásokat leszámítva - az intézmények hatáskörébe kerül.
Kapcsolódó technikák
Eddig a költségalapú költségvetés alapmechanizmusát ismerhettük meg. Azonban ehhez, pontosan az alapvető cél, vagyis az összehasonlíthatóság megteremtése érdekében, sok kiegészítő számviteli, illetve finanszírozási eszköz járul.
Tőkeköltség-elszámolás. A költségvetési és nem költségvetési szervek közötti "versenyt" általában úgy képzelik el, hogy ugyanazt a szolgáltatást minden szervezettől ugyanakkora "árért" vásárolja meg a kormányzat. Ugyanakkor a költségvetési szervek számára a beruházások, a befektetett tőke számukra ingyen van. Erre vezethető vissza az a gyakori kritika, hogy a költségvetési gazdálkodás túlzottan magas összeget tart vagyonként, tőkejószágként lekötve. A legérdekesebb megoldás ennek kezelésére a holland: a vagyontárgy "tulajdonosa" a szervezet lesz, ennek azonban az a feltétele, hogy a vagyontárgyat vásárolja meg a kincstártól, amelyhez a kincstár biztosít számára kölcsönt. Ezt a szervezet majd az éves bevételeiből, kamataival együtt, visszafizeti.
Intézményi hitel. Az intézmények igazán akkor tudják a felhalmozódó amortizációból finanszírozni a beruházásaikat, hogyha a hitelfelvétel révén időben előre is hozhatják ezeket a pénzeket. Szintén a holland rendszer kínálja a legérdekesebb megoldást: az intézmények a költségvetéstől kapnak hitelt (és nem támogatást!). A hiteltörlesztés miatt az intézmények emiatt magasabb éves költségvetési támogatást kapnak. Viszont a többlettámogatás nem feltétlenül azokhoz az intézményekhez jut, a többletet nem aszerint osztják el az intézmények között, hogy mekkora a törlesztési kötelezettségük, hanem a teljesítményük arányában. Emiatt az intézmények - a piaci szervezetekhez hasonlóan - csak akkor fognak egy-egy fejlesztés érdekében hitelt kérni, ha annak következtében teljesítményük úgy javul, hogy emiatt a finanszírozásuk jobban nő, mint amennyivel a hiteltörlesztés miatt a költségeik.
Költségvetési információ. Mint láthattuk, a legfontosabb eltérés a pénzforgalmi és a költségalapú szemlélet között az, hogy az utóbbi esetében nem pusztán egy éves kiadási és bevételi terv kerül a döntéshozók asztalára, hanem minimum három a magánszektorból ismert dokumentum: az eredménykimutatás, a mérleg és a cash-flow, pontosabban ezeknek az adott költségvetési ciklusra elkészített tervezete. Ezen túl azonban a közpénzek fölött kívánatos kontroll mértékének megfelelően általában egyéb speciális kimutatások elkészítését is megkövetelik. Ilyen lehet a tőkeköltségvetés, a kötelezettségek, a hitelállomány jelentése, a pénzügyi kockázatok elemzése, a szükséges finanszírozást megállapító jelentés (ha a finanszírozás nem fedezi a közvetlen pénzkiadással nem járó költséget).
