Az elmúlt évtizedben a viselkedési közgazdaságtan bejelentette igényét, hogy a joggazdaságtanban átvegye a vezető szerepet a neoklasszikus közgazdaságtantól. Általános módszertani szempontból élénk vita tárgyát képezi, hogy mik a viselkedési közgazdaságtan előnyei és hátrányai a neoklasszikus megközelítéshez képest. Azonban a viselkedési iskola sikere azon fogni múlni, hogy jobbnak bizonyul-e (leíró és normatív szempontból) a konkrét jogesetek elemzésében a neoklasszikus közgazdaságtannál. Ebből a szempontból a fogyasztói szerződések témája jó vizsgálati terepnek bizonyul. Bar-Gill és Epstein vitacikkei elsőként mutatják be átfogóan a két - viselkedési és neoklasszikus – álláspontot a fogyasztói szerződések jogi elemzésének példáján.

A neoklasszikus iskola elismeri a kognitív problémák létét, de ezek esetén is alapvetően inkább elutasító a szabályozással szemben. Három okból. Egyrészt, minden kormányzati beavatkozás költséges. Nem az a kérdés, hogy az adott piac tökéletesen működik-e, hanem az, hogy a beavatkozás költségei nagyobbak-e, mint a tökéletlen működés miatt jelentkező költségek. Másrészt, a legtöbb neoklasszikus közgazdász attól tart, hogy a szabályozás a problémát tévesen értelmezi, elhibázott lesz. Harmadrészt, az erős politikai hatalommal és megfelelő információval rendelkező szereplők gyakran vezetnek be szabályozást pusztán azért, hogy az erős versenytársaik piacra lépését megakadályozzák, vagy legalábbis megnehezítsék. Ezeket az érveket nem téveszthetjük szem elől akkor sem, ha Oren Bar-Gill a hitelkártyapiac szigorúbb szabályozása érdekében felhozott új érveit olvassuk.

Tanulmányunk a fogyasztói hitelezés joggazdaságtani modelljeit elemzi, a fogyasztói hitelezés jogi szabályozásának főbb jellemzőit ennek fényében értékeli. Elsősorban az uzsoratörvényeket, a behajtás szabályozását, ezen belül elsősorban a hitelbiztosítékok alkalmazásának korlátozását, a csődjogot, a közvetetten - harmadik személyként - hitelező intézmények védelmét, a hitelinformációs törvényben [Truth in Lending Act] az ügyféltájékoztatásra előírt kötelezettségeket, valamint az anti-diszkriminációs szabályozást vizsgálja. Az empirikus eredményeket is áttekintjük.

Vonzóbbá teszi-e a korlátozott racionalitás a paternalizmust? Ez a tanulmány amellett érvel, hogy a döntéshozók tévedései nagyobbak lesznek, ha a meggyőzésre képes szereplők ösztönzői erősebbek, és a költségeik kisebbek; illetve a döntéshozóknak, mint fogyasztóknak kevésbé áll érdekükben a valóság megismerése. Ezekből a komparatív statikai megállapításokból következik, hogy a korlátozott racionalitás gyakran növeli a kormányzati döntéshozatal költségeit az egyéni döntéshozatalhoz képest. A fogyasztók ugyanis erősebben ösztönzöttek a tévedések kiküszöbölésére, mint a kormányzati döntéshozók; nagyobb valószínűséggel döntenek helyesen, amikor vásárolnak, mint amikor szavaznak; és nehezebb megváltoztatni fogyasztók millióinak vélekedését, mint néhány hivatalnokét. Az emberi megértés korlátainak elismerése tehát a korlátozott állam melletti érveket erősíti.

A tanulmány áttekinti az intertemporális döntések empirikus irodalmát és azokat az újabb elméleti modelleket, amelyek erre az irodalomra építenek. A szerzők a téma elmélettörténetéből indulnak ki. Ezen belül döntő szemléletbeli változást jelentett, amikor 1937-ben Paul Samuelson megfogalmazta a diszkontált hasznosság (DU) modelljét: az intertemporális döntés alapjául szolgáló összes különböző indíték egyetlen paraméterbe, a diszkontrátába sűríthető. Bár maga Samuelson is komoly fenntartásokat fogalmazott meg saját elméletének normatív és leíró érvényességével kapcsolatban, az szinte azonnal elfogadottá vált. A szerzők következtetés szerint a DU-modell fellett eljárt az idő: az intertemporális döntések különálló és gyakran egymással vetélkedő pszichológiai indítékok kölcsönhatását tükrözik. Amikor egy személy viselkedését különböző területeken vizsgáljuk, gyakran a jövővel kapcsolatos attitűdök látszólag széles spektrumát figyeljük meg. Valaki lehet erős dohányos, miközben gondosan tanulmányozza a különféle nyugdíjcsomagok hozamait. A szerzők jóslata szerint akkor léphetünk előre leggyorsabban az intertemporális döntések megértésében, ha elhagyjuk azt a feltételezést, hogy az intertemporális döntések megértésének kulcsa a helyes diszkontráta (sőt, a helyes diszkontálási függvény) megtalálása. Mivel az egyes motívumokat különböző szituációk (és ugyanannak a szituációnak különböző jellemzései) eltérő mértékben hívják elő, az intertemporális döntések érvényes leíró modelljeinek kidolgozása nem lesz könnyű feladat. A tanulmány ehhez kíván segítséget nyújtani.